Cipőtörténet
A legizgalmasabb téma a cipőkészítés mellett, a ruha és a divattörténetében. „Hogyan" kezdett el járni valójában az ember, melyet szeretnék megosztani Önökkel.
CIPŐTÖRTÉNET ÓKORTÓL NAPJAINKIG
TARTALOM:
I. Cipőtörténet
II. Divattörténet
III. Szótár
I. CIPŐTÖRTÉNET
A XX. századot a „lábak évszázadának” nevezhetjük. Miért?
A nők a XX. század elejéig fehér vagy fekete harisnyát hordtak, s ahogy rövidült a szoknya,
egyre nagyobb figyelmet szenteltek a harisnyának és a cipőnek. Cipőn az összes lábbeliformát értjük a legősibb talpvédőtől kezdve, mely a lábat védte a külső behatásoktól.
Az ókorból ismert fűzött szandál a középkorban is általános viselet volt.
A Balkánon máig viselnek szíjjal megkötött bocskorszerű lábbelit, az openkát.
A középkorban térdig érő, bőrből vagy filcből varrott zokniforma cipőt viseltek, melyre ráerősítettek különösen rossz időben egy fatalpat.
A cipősarok csak a XVII. században tűnt föl a bokacipővel, hosszú nyelvét szalagcsokor vagy rozetta díszítette. A sarok és a piros talpszél az udvari dámák és urak privilégiuma volt.
A XVIII. században hordtak emellett magas csizmát, melynek tölcsér formájú, elálló szárát később még csipkefodorra hemes
A XIX. században ezt váltotta fel a félmagas és magas száras cipő.
A XX. század végére nyugodtan elmondhatjuk, hogy az adott évi divat mellett már minden féle formájú és fazonú lábbelit lehet folyamatosan kapni. Ennek köszönhetően választhatunk a divat, az egyéni ízlésvilág és a kényelem között.
A természetes anyagú lábbeliket részint, vagy egészében felváltja a szintetikus lábbeli, melynek világát éljük. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindkettő alapanyagfajtának vannak előnyei és hátrányai is.
Ma a felhasznált nyersanyag szerint beszélünk bőr-, műbőr-, fa-, gumi-, posztó-, háncs- és újabban műanyag lábbelikről.
II. DIVATTÖRTÉNET
KRÉTA: A nők többnyire csak szandált viseltek, meghatározott alkalmakkor magasabb szárú cipőt. A férfiak lábbelije könnyű, a bokán zsinórral megerősített szandál, télen pedig a lábszár egy részét elfedő, magas szárú cipő.
KELETRÓMAI BIRODALOM – BIZÁNC XII. SZÁZAD: A Bizánc-i udvarban a pompa volt jellemző, hosszú ujjú ingszerű ruhákon köpenyt hordtak, mely gazdagon volt díszítve drágakövekkel és aranyhímzéssel. A császári selyemcipő gyönggyel volt kivarrva.
KÉSŐ GÓTIKUS FRANCIA-BURGUNDI VISELET: Jellegzetes lábbelijük, a csőrös cipő annyira megnyúlt, hogy a cipőorr hossza néha a láb tényleges hosszának háromszorosát is elérte, olykor dróttal erősítették meg, hogy a lábfejhez rögzíthessék. A cipő hosszát előírások szabályozták: hercegek a lábuknál két és félszer, főnemesek kétszer, lovagok másfélszer hosszabb cipőorrot viselhettek, gazdag polgárok duplájára, szegény emberek csak féllábnyira hosszabbíthatták meg a cipőjüket. A „nagy lábon élni” kifejezés is a csőrös cipő korából származik. Habsburg-hadsereg lovagjai bizony drágán fizettek a vasalt hegyű, hosszú csőrös cipőkért.
A RENESZÁNSZ XVI. SZÁZAD: Az érett reneszánsz nem méltatta különösebb figyelemre a részleteket. Az apró díszek, a hegyes formák általában – se cipőn, se fejfedőn – nem voltak divatosak.
A REFORMÁCIÓ KORA: A férfiak meglehetősen nagyméretű bőr cipőt viseltek, néha ez is fel volt hasítva, az orra széles és szögletes volt. A gazdag nemesség többsége kozmopolita beállítottságú volt, és feleannyira sem vette komolyan a reformátorok erkölcsét, mint a polgárság. A zárt, kivágott cipő az akkori ficsúrok öltözete volt.
A SPANYOL DIVAT (1550-1618): A férfiak öltözékéhez trikóharisnyát és díszes bőrcipőt viseltek. A XVI. század i spanyolok igyekeztek kiegyenlíteni a férfiak és nők testmagassága közti különbséget. A hölgyek magas fa vagy parafa talpú koturnust hordtak hosszú szoknyájuk alatt. A koturnus Itáliában váratlanul szövetségesre talált egyházi körökben. A papság nem győzte dicsérni, mert a kényelmetlen lábbeliben a világi örömök, főleg a tánc elleni harc hatásos eszközét látta. A koturnus viselőinek teljes búcsút adtak, mint a korábbi időkben is megkülönböztetett bánásmódban részesítette az egyház azokat a személyeket, kik a koruktól eltérő módon, követték az újat, a divatot.
A HARMINCÉVES HÁBORÚ (1618-1648): A harminc éves háború idején kezdődött a csipke hatalmas konjunktúrája. Keskeny, máskor széles fekvő gallért készítettek belőle, ami a vállakra ráborult, és nem csak a kézelőn alkalmazták, hanem a magas cipők csukódásánál és a széles sálak szegélyén is. A nadrág szélesebb és hosszabb lett, és mélyen térd alatt egy egészen újfajta lábbeliben tűnt el, a galléros csizmában. Ez a magas szárú, sarkantyús bőr lábbeli, meglehetősen feltűnő sarokkal – leginkább a mai lovaglócsizmához hasonlít - szára egyre szélesebb lett majd gallérszerűen visszahajtották.
XIV. LAJOS KORÁNAK DIVATJA (1646-1716): A férfiak magas sarkú félcipőt hordtak, elütő színű sarokkal, nagy cipőcsatokkal, szalagcsokrokkal, sőt briliánssal. A francia barokk a súlyos, drága aranyat és a sötétebb színeket kedvelte, a skarlátvöröset, a meggypirosat és a sötétkéket.
A RÉGENCE STÍLUS (1715-1730): A cipők finomabbak lettek, és átmenetet képeztek a rokokó csatos cipőjéhez.
A ROKOKÓ (1730-1789): A rokokó dámák természet utáni vágyát az öltözetük természetutánzó stílusa elégette ki, ugyanis a magas sarkú selyemcipőkben aligha jártak másutt, mint a paloták parkettjén. A férfiak ujjatlan mellényt, szűk térd alatt végződött nadrágot, sötétebb harisnyát és alacsonyabb sarkú cipőt hordtak.
A FRANCIA FORRADALOM ÉS A DIRECTOIRE STÍLUS: Lovagláshoz az átalakított frakkot, a rövid mellényt, finom bőrből készült nadrágot, hosszú szárú bőrcsizmát viseltek. 1789, egy egészen új, alacsony sarkú cipő megjelenése a hosszú férfinadrághoz.
Férfiak: Incroyable (hihetetlen) gavallér ruházata frakk; mellény; nadrág-pantalló, mely magas huszárcsizmába volt bújtatva.
Nők: A merveilleuse (csodálatos) dáma ingszerű, ujjatlan, hosszú, többnyire uszályos muszlinruhát viselt szandállal.
AZ EMPIRE (1804-1815): 1810 körül a ruhák már csak boáig értek, és lassan eltűntek a lapos, puha, sarkatlan cipők. A hölgyek apró díszekkel, masnival díszített kis félcipőt, vagy bokacipőt hordtak. A német férfi rendszerint csizmát visel, ami legföljebb a térdhajlatig ér; ünnepélyes alkalmakra húz csak cipőt.
A RESTAURÁCIÓ KORA (1815-1820): Európa arisztokratái keményített nyakkendőt és csizmát (barna galléros csizma) hordtak.
A BIEDERMEIER ÉS RONAMTIKA (1820-1840): A női cipőnek továbbra sem volt sarka.
A MÁSODIK ROKOKÓ (1840-1870): Öltözékét egy hosszabb felöltő, esetleg esőkabát, lapos sarkú hosszúkás tompaorrú cipő és egy vékony bot egészítette ki.
A XIX. SZÁZAD VÉGÉNEK VEGYES STÍLUSA (1870-1890): 1880 előtt újból megváltozott a női ruhák vonala. A ruha nyaktól térdig olyan szűk, hogy nehogy nagy lépésekkel elrontsák a kecses járásukat, térdtől pedig igen kibővült, néha elterülő uszályban végződött. Ahogy picit rövidebb lett a divat, rögtön feltalálták a magas sarkú cipőt.
A REFORMÖLTÖZKÖDÉS ÉS A SZECESSZIÓS STÍLUS: Női körömcipő megjelenése.
III. SZÓTÁR
BOCSKOR (openka) – alapformája egy darab bőr, amit szíjjal bokához erősítettek. Ezt a fajta bocskort már a germánok is használták. A falusi lakosság a XVI-XVII. századig megtartotta. Már a XIII. században népi szimbólum. A XV. századtól a felkelő parasztok elnevezése és jelvénye lett a „Zundschnik”.
CALCEUS (latin) – bokáig érő római bőrcipő, egyes germán törzsek is átvették.
CIPŐS BŐRNADRÁG – 1500 körül viselték lovagok, utasok ezt a praktikus bőrnadrág-bőrcipő kombinációt.
CSŐRÖS CIPŐ – a keresztes hadjáratokkal került Európába a XII-XIII. században. Franciaországban „poulaine” volt a neve, mindenhol viselték, ahová a burgundi divat eljutott. Színes volt a csőrös cipő, mint a kor egész öltözködése. A néha két láb hosszú, hegyes cipőorrot, a „csőrt”, kis lánccal kellett a rüszthöz erősíteni, hogy ne akadályozza a járást.
ESCARPIN (francia) – a XVIII. század végén feltűnt, eleinte sarkatlan félcipő – a justaucorps-hoz és térdnadrághoz viselték. Csatos cipő néven a XIX. századig a férfiak báli cipője maradt. Frakkhoz még a XX. század elején is viseltek kivágott cipőt, lapos szalagcsokor díszítéssel.
FATALP (németül Trippen) – kétsarkú (elöl, hátul sarkos) facipő bőrszíjakkal erősítették a lábukra, a cipő fölé. Az utcán ezzel kímélték a többnyire csőrös cipőt a XV-XVI. században rossz idő esetén.
KAMÁSNI (német) – felső harisnya posztóból, vászonból vagy bőrből. Az alsó lábszárat fedi. Már a frankok és longobárdok is viseltek fűzős harisnyát az időjárás viszontagságai ellen. A mai értelemben vett kamásni – talp nélkül – a XVII. században jelent meg Franciaországban, onnan terjedt tovább. Jellemzője, hogy oldalt gombolódik. A XVIII. században katonai egyenruhák tartozéka. A XIX. században a kalocsni hatására elvesztette a jelentőségét a női divatban. A férfiak időnként viseltek azóta is rövid kamásnit.
KOTURNUS (görög) – vastag talpú cipő, az ókori Görögországban a magasabb rétegek gyakori viselete. Aiszkhülosz óta a színészek is viselik a tragédiákban, hogy magasabbnak látszanak a színpadon. Színes bőrből készült, és gazdagon díszítették.
NADRÁGSZÁR - a XI. századi férfinadrágra szalaggal ráerősített harisnyaszár. Bokáig érő, bebújós cipőt viseltek hozzá, néha elegendő volt a nadrágszár talpán egy bőrréteg erősítésül. A XV. században a két nadrágszárat nadrággá varrták össze.
PAPUCS – a koturnusból fejlődött ki. Bizáncban fontos szerepe volt, onnan került Itáliába, ott pantofola – parafacipő – lett a neve. A XV. században jelenik meg Franciaországban, mint „pantoufle”. A férfiak divatos lábbelije lett, selyemből vagy finom bőrből készítették. A XVI. században kizárólag nők viselték. A XVIII. század végén fokozódott le házicipővé, és a legkülönbözőbb tájnyelvi elnevezéseket kapta. A papucscsók – a közelmúltban még a pápának kijáró tiszteletadás volt – azelőtt a királyoknál és császároknál is szokásos volt.
SZANDÁL (görög)– a legősibb lábbeliforma: fonott, fa, parafa vagy bőrtalp, amit szíjakkal erősítenek a lábra. Az egyiptomiak szalmából, háncsból, papiruszból készítették. Klasszikus formáját a görög szobrokról ismerjük. A római szandál neve solea volt. Kopt sírokban bocskorszerű lábbeliket is találtak: bőrdarabokat, melyeknek a szélei szíjjá voltak fölvagdalva. A közékor végéig viselték, azután hosszú időre elvesztette a jelentőségét, csak a XVIII. század végén jelent meg újból a direktóriumkorában, az ún. antik divattal együtt. Ma nagyvonalúan minden könnyű nyitott cipőt szandálnak nevezünk.
SZÁRAS CIPŐ – a XIX. század első és második harmadában viselt magas szárú cipő.
TEHÉNSZÁJÚ vagy BORJÚSZÁJÚ CIPŐ – 1450 után a csőrös cipő orra egyre rövidült, gömbölyűbb és szélesebb lett. Az erősen kivágott, lapos, széles, lekerekített orrú cipő a reformáció korára jellemző elsősorban. Legnagyobbrészt sárga vagy sötétített bőrből, nemesek számára pedig finom színes bőrből, bársonyból, selyemből készült.